A budapesti pakurató 1998-ban (Fotó: Kiss Tamás)
A budapesti pakurató egy hajdani Tüzép telep maradványa volt, melynek sok úszómedencényi, több méter mély betonteknőjét 1952-ben hozták létre a kőolaj-finomítás maradékának, a pakurának a tárolására. Vasúti kocsikkal hordták ide a sűrűn folyó kőolajszármazékot, időnként pedig fűtésre szállítottak el belőle. A területet mára már felszámolták. Rovartani megfigyeléseinket 1997 augusztusa és 1998 márciusa között végeztük összesen 15 alkalommal. Ezek során lejegyeztük a pakurató által odavonzott vízi rovarok viselkedését, valamint kvalitatív gyűjtéseket végeztünk a parti részeken és a hígan folyó pakurából. Ez utóbbi során fém tésztaszűrőkkel szűrtük át a kőolajszármazékot, és az így elválasztott rovartetemeket a laboratóriumba szállítottuk feldolgozás céljából.
A pakuratóból kigyűjtött szitakötő és vízibogár tetemek (Fotó: Kriska György)
Képalkotó polarimetriai módszerrel több alkalommal mértük a pakurató fénypolarizációs mintázatát is, így képet kapva a felszínéről visszaverődő fény polarizációs sajátságainak évszakos változásáról, és az időjárástól való függéséről.
A budapesti pakurató. (A) A pakurató a műholdkép jobb oldalán, a fehér nyíllal jelölt terület. (B) A hét tóból álló tórendszer vázlatos térképe. (C) A pakuratóról készült légifelvétel. (D) Nyáron a pakurató felszíne sima és fényes. (E) Ősszel a léghőmérséklet csökkenésével a tó felszíne egészen mattá válik. (F) Télen a tó felülete matt és érdes, az esővíz kisebb-nagyobb pocsolyákban gyűlik össze a felszínén
A pakurató polarizációs sajátságai jellegzetes évszakos változást mutattak. Nyáron (júniustól augusztusig) az olajfelszín sima és fényes, a róla tükröződő fény pedig erősen és vízszintesen poláros, amit nem változtatnak meg sem az időszakos esőzések, sem a levegő lehűlése. A pakura viszkozitása ebben az évszakban alacsony marad a hatalmas olajtömeg termikus tehetetlensége következtében, az olaj tehát a rövid hűvös időjárású időszakok alatt is megőrzi folyékonyságát. Ezáltal a nehezebb esővíz akadálytalanul le tud süllyedni a könnyebb olaj alá, így az olajfelszín egész nyáron át jellemzően fényes, tükörsima és erősen poláros marad. Ahogy ősszel csökkenni kezd a levegő hőmérséklete, a pakura felszíne fokozatosan mattá válik, az olaj egyre inkább viszkózussá válik, és a tükröződő fény polarizációfoka is jelentősen esni fog. A felszínen a megdermedő pakura egyre keményedő kérget alkot, és ennek matt régióiról tükröződő fény polarizációs iránya jelentősen eltér a vízszintestől. Télen (decembertől februárig) a pakurafelszín teljesen mattá és redőzötté válik, és annak felszínén esővíz vagy hó gyűlik össze. Ha nem fedi hó, akkor a felülete ragadós, aszfalthoz hasonló lesz, a róla visszaverődő fény alig poláros, polarizációs iránya pedig pontról pontra változik. Tavasszal (márciustól májusig), amikor a léghőmérséklet emelkedni kezd, az olajfelszín fokozatosan ismét simává és fényessé válik, emelkedik a róla tükröződő fény polarizációfoka, és az átlagos polarizációs irány is közelít a vízszinteshez.
A budapesti pakurató képalkotó polarimetriával mért d lineáris polarizációfok (B) és a polarizációszög mintázata az idő függvényében. (D) A levegő napi csúcshőmérséklete (T) Budapesten és az olajfelszínről tükröződő fény átlagos polarizációfoka (az egyes képek minden egyes pontjára jellemző polarizációfok-értékek átlaga) az idő függvényében (Fotó: Horváth Gábor)
Terepkísérleteink idején a pakurató közelébe kerülő vízirovarok jelentős része a felszínen landolt, légzőnyílásaik fokozatosan eltömődtek, majd az egyedek emiatt rövid idő múlva elpusztultak. Ezek a rovarok becsapódásuk után nem sokkal el is süllyedtek a pakurában. A hőmérsékletváltozások miatt a nagy mennyiségű pakura térfogata gyakran változott, ezért a visszahúzódó kőolajszármazék helyén tömegesen jelentek meg a korábban elsüllyedt rovartetemek.
Vízirovarok a pakurató szélén. Zöld óriásacsa (Anax imperator) és a kép jobb alsó részén két csíkbogár (Dytiscus) (Fotó: Kriska György)
A partot mint nagy fekete kavicsok borították a csíkbogarak (Dytiscidae) és csiborok (Hydrophilidae), amelyek közül néhányan még képesek voltak kimászni a tóból kiálló vas alkatrészeken. Hasonló módon végezték a pakuratóba csapódó vízi botpoloskák (Ranatra linearis) és a molnárkák (Gerridae) is.
A pakurató rovaráldozatai. (A) Zöld óriásacsa, vízi botpoloska és egy molnárka. (B) Bagolylepke. (C) Elevenszülő kérész. (D) Csíkbogár. (E) Közönséges óriáscsibor (F) d: zöld óriásacsa, w: csíkbogarak (Fotó: Kriska György)
Az állóvízbe petéző elevenszülő kérészeket (Cloeon dipterum) is megtévesztette a fekete kőolajszármazék, ezért a tavaszi és az őszi rajzás után tetemeik ezrével borították a felszínt. A szitakötők közül főleg a barkós katona-szitakötő (Sympetrum vulgatum) és a zöld óriásacsa (Anax imperator) egyedeit figyeltük meg. Ezek a pakura tó felett pontosan úgy viselkedtek, mintha vízfelszín lenne alattuk. Napsütéses, meleg napokon megfigyeltük a szitakötők násztáncát, sőt peterakásukat is. A peterakáskor a nőstény a pakurába mártogatta potrohvégét, majd a ráragadó pakurától mind jobban elnehezülve belezuhant a folyadékba. A nőstény nyaki részét a potrohvégével szorító hím ilyenkor szintén a pakurába zuhant, ha nem engedte el még idejében a nőstényt. A szitakötők jellegzetes területvédő viselkedését is gyakran megfigyeltük, amellyel a pakurató bizonyos részeit őrizték, megtámadva a területükre tévedő más szitakötőket. A kőolajfelszín tulajdonképpen minden olyan vízirovarra veszélyes, amely képes elhagyni élőhelyét, hogy elrepülve új otthont keressen magának. Terepi megfigyeléseink során a szomjukat oltani vágyó lepkék és a tavat szegélyező gyomtársulásokból arra kalandozó imádkozó sáskák szintén áldozatul estek.
Közönséges óriáscsibor kátrányba ragadva (Fotó: Kiss Tamás)
A budapesti pakura tó mellett szerzett tapasztalataink megerősítették azt a feltételezésünket, hogy a vízi rovarok a felszíni szénhidrogén-előfordulások közelében hasonlóan viselkednek, mint a víz közelében. Ez a helyszínen folytatott rovartani megfigyelések és gyűjtések alapján feltárt tény a vizsgált vízirovarok polarotaxissal történő vízdetektálását támasztja alá.
Horváth Gábor és Kriska György a budapesti pakuratónál 1997-ben (Fotó: Kriska György és Horváth Gábor)
E viselkedések kutatása nemcsak a vízi rovarok látási mechanizmusának megismerése miatt fontos, hanem természetvédelmi szempontból is. Ha a tükröződő fény polarizációfokát valamilyen módon csökkentjük, és elérjük, hogy a polarizáció iránya vízszintestől eltérő legyen, akkor a mesterséges, fényes felületek sokkal kevésbé veszélyesek a polarizáció-érzékeny, vízhez kötődő rovarokra. Minél inkább világos és egyenetlen egy felület, annál kevésbé poláros, és a róla tükröződő fény polarizációs iránya is annál jobban eltér a vízszintestől. Viszonylag kis költséggel járó óvintézkedésekkel elkerülhetővé válna, hogy a különböző mesterséges olaj-, kátrány-, vagy műanyagfelületek ennyire vonzóak legyenek a vízhez kötődő rovarok számára. A különböző, nyílt felszínű olajtárolókat és kiömléseket felszámolásukig be lehetne fedni egy finomszemcsés, fehér polisztirolréteggel.
A budapesti pakuratavak 1997-ben (Fotó: Kriska György)
Forrás
Szedenics G., Horváth G., Kriska Gy. (1998) Rovarok a pakuratóban. Élet és Tudomány 53: 48-50
