Dunavirág nőstények fénycsapdában (Fotó: Nagy Csaba)
Éjszakai sétát téve a város utcáin gyakran megfigyelhetjük, amint utcai lámpák, kivilágított épületek lámpái körül rovarok rajzanak, körkörös repülést végezve a fényforrás körül. Ez a jelenség is egy példája a hagyományos értelemben vett ökológiai fényszennyezésnek, melyet kiválthatnak mesterséges vakító fények, a fokozatosan erősödő kivilágítás és a megvilágítás ideiglenes, váratlan ingadozásai is. Forrásai lehetnek például az utcai és biztonsági lámpák, járművek, halászhajók, tengeri kőolaj- és földgázplatformok, mélytengeri búvárhajók fényei, a települések feletti éjszakai égbolt világítása, és a megvilágított építményekről visszaverődő fény. Ezeknek a mesterséges éjszakai fényeknek elsődleges hatásuk, hogy a sötét környezethez képest nagyobb intenzitásuk miatt vonzzák, vagy taszítják az állatokat. E jelenség a pozitív vagy negatív fototaxis, amit a fény erőssége és/vagy színe okoz.
Hanyattúszó poloska bolharákot ejt el
Sokáig úgy vélték, hogy az ökológiai fényszennyezés egyetlen okozója a fototaxis, ám Schwind (1985) kimutatta, hogy a repülő tarka hanyattúszó-poloska (Notonecta glauca) a vízfelületről tükröződő vízszintesen poláros fény alapján keresi a vizet, nem pedig a vízről visszavert fény intenzitása, színe vagy a vízfelület csillogása segítségével. E vízszintesen poláros fényhez való vonzódást pozitív polarotaxisnak hívjuk. Az elmúlt években végzett vizuálökológiai és környezetbiofizikai kutatások rámutattak az ökológiai fényszennyezés egy ezzel kapcsolatos új formájára, a poláros fényszennyezésre, amin a sima, sötét mesterséges felületekről visszaverődő, erősen és vízszintesen poláros fénynek a polarotaktikus vízirovarokra kifejtett káros hatásait értjük.
Számos esettanulmány igazolta, hogy a rovarok fototaktikus helyváltoztató mozgását károsan befolyásoló hagyományos ökológiai fényszennyezés és a polarotaktikus viselkedésre negatívan ható poláros fényszennyezés külön-külön, egymástól függetlenül is képes ökológiai csapdákat kialakítani. Korábban már azt is valószínűsítettük, hogy a megvilágított, vízszintesen poláros fényt visszaverő mesterséges felületek a fényforrások nagy fényintenzitása miatt nagy távolságból magukhoz vonzhatják a pozitív fototaxissal rendelkező vízirovarokat, amelyek pozitív polarotaxisuk révén leszállnak és le is petéznek a víznek hitt poláros felületre. Ily módon egy olyan kettős hatáson alapuló összetett ökológiai csapda is kialakulhat, ami fototaxissal vonzza és csapdázza a a vízirovarokat, amit tovább erősít a polarotaktikus csapdahatás is. Ezt az elképzelést később kísérleti úton is sikerült igazolnunk. A fototaxis és a polarotaxis fordított irányú együtthatását azonban – nevezetesen azt, hogy egy pozitív polarotaxissal repülő rovart/rovartömeget a poláros jel vezet egy mesterséges fényforráshoz, ahol a rovarok pozitív foto- és polarotaxisuk révén egy halálos ökológiai csapdába kerülnek – korábban egyetlen megfigyelés sem valószínűsítette.
2012 augusztusának végén a dunavirág (Ephoron virgo) tömegrajzását a vízminőség javulásának köszönhetően közel 40 év után először újra sikerült megfigyelni a Duna mentén. Ekkor véletlenül értesültünk arról, hogy többek között a budapesti Árpád-hídon is tömeges dunavirágrajzás zajlott le, és a híd lámpáinál és annak aszfaltútján a kérészek tömegesen pusztultak el. Tömegrajzásukat Tahitótfalu, Pócsmegyer, Vác és Göd térségében is megfigyelték, a 3. Nemzetközi Duna-expedíció kutatói pedig osztrák, szerb és román folyószakaszokon is találkoztak e vízirovarokkal.
A dunavirág életciklusáról ITT írtunk korábban.
Korábbi kutatásaink alapján azt feltételeztük, hogy a védett faj egyedeinek hidaknál észlelt tömegpusztulását okozó jelenség hátterében a kompenzációs repülést is irányító polarotaxis, és a hídlámpák által kiváltott fototaxis állhat. Folyóparti és hidak menti lámpák körüli kérész rajzásokat a kutatók egyfajta „nyári hóvihar”-ként írták le korábban, mivel a kérészek olyan tömegben vonzódtak a világító lámpákhoz, hogy azok közelében több cm vastagon borították a talajt. Egy éjszaka 1,5 millió egyedre becsülték egy híd kivilágított útfelszínén összegyűlt kérésztömeget, ahol a nőstény kérészek petecsomóikat is lerakták az úttal való érintkezés során. Azon petéket, amelyek nem a vízbe kerültek, populációs veszteségnek kell tekinteni, aminek jelentős helyi hatásai is lehetnek.
Dunavirág rajzás a tahitótfalui Tildy Zoltán hídon 2012-ben
Annak érdekében, hogy a dunavirág polarizációérzékelését megismerjük és a fent bemutatott csapdajelenség vizuális ökológiai okait megértsük helyszíni megfigyeléseket és választásos terepkísérleteket végeztünk Tahitótfalunál, a Duna mellékágán átívelő Tildy-hídon, valamint a híd alatti folyószakaszon.
Dunavirág rajzáskor az ezernyi nőstényből kifejlődő kompenzációs rajok 20:30 után jelentek meg a folyó középvonalában, és folyamatosan haladtak a folyásiránnyal szemben a híd felé. Amint elérték a hidat, repülésük csapongóvá vált. A hidat megközelítve a kérészek feltorlódtak, ám a tiszavirágtól eltérően nem fordultak vissza onnan, hanem nagyobb rajok váltak ki belőlük, amelyek felrepültek a híd világító lámpáihoz. A nőstények egy része, a híd fölé érve azonnal leszállt az aszfaltútra, ahol az aszfalt felszínt hasoldalával érintve rövid, 5-10 cm-es távolságokat tett meg, miközben lerakta petecsomóját. Ezek az egyedek az aszfalton maradtak és rövidesen el is pusztultak.
Horváth Gábor és Száz Dénes maroknyi dunavirág tetemmel
Dunavirág tetemek tömege a tahitótfalui Duna hídon. A sárga képződmények a rovar több ezer petét tartalmazó kiszáradt petecsomói (Fotó: Kriska György)
A tömegrajzások csúcspontján a híd lámpái körül tízezer számra örvénylett a kérésztömeg. A kérészrajok a lámpáktól kiinduló, az uralkodó gyenge szél irányában dél felé elnyúlt, állandóan kígyózó csóvaként hajladoztak ide-oda. A vonagló csóva vége alkalmanként leért az aszfalt útra, ahol több száz dunavirág az úton maradt, s lerakta sárga petecsomóját, majd némi vergődés után elpusztult. Ennek eredményeként az aszfaltút egyre nagyobb részét borították be több cm vastag rétegben a fehér kérészek és azok sárga petecsomói. A kérésztakaró alsó rétegeiben az elpusztult, már lepetézett nőstények, míg a felsőbb rétegekben a szárnyaikkal egyre gyengébben verdeső petéző vagy már lepetézett egyedek voltak.
Dunavirág pusztulás a tahitótfalui Duna-hídon
A frissen elhullott egyedekből meghatároztuk az kérészek ivararányát. Vizsgálataink szerint a begyűjtött kb. 1500 egyed túlnyomó többsége nőstény imágó volt (99 %), ami arra utal, hogy a hídra elsősorban a kompenzációs repülésben résztvevő nőstények jutottak fel.
A hídhoz érkező újabb egyedek folyamatosan csatlakoztak az egyre növekvő lámpa körül kérésztömeghez. Miután a folyó felett kb. 21:30-kor befejeződött a kérészek repülése, a híd lámpáinál kialakuló rovarcsóvákhoz már nem csatlakoztak újabb egyedek, a rajzás a lámpáknál azonban tovább folytatódott kb. 23:30-ig. A híd lámpáinál kialakult kérészrajok térbeli elhelyezkedése igen különös és jellemző képet mutatott minden tömegrajzáskor. A kérésztömeg csak a folyóvíz felett és a vízzel érintkező néhány 10 m szélességű partrész feletti hídrészeken jelent meg. Ezért míg a folyó feletti hídszakasz partfelőli legszélső lámpájánál tízezernyi kérész rajzott, addig a part felé a következő ugyanolyan lámpánál már csak néhány tíz egyed volt megfigyelhető, az ezután következő lámpánál pedig már egyetlen kérész sem fordult elő.
A képen látható bal oldali lámpánál több tízezer, míg a szomszédos, a folyótól távolabb eső lámpánál csupán néhány tíz kérész rajzott (Fotó: Kriska György)
Órás csóva egy hídlámpánál (Fotó: Kriska György)
Megfigyeltük azt is, amint a híd fölé repülő hím szubimágók leszálltak a híd déli szélén futó világos szürke matt betonjárdára, ahol imágóvá vedlettek. E hím szubimágók azonban nem az erősen polarizáló aszfaltfelszínen, hanem a kevéssé polarizáló világos szürke matt betonjárda felszínén vedlettek imágóvá. Ez feltehetően azzal magyarázható, hogy természetes körülmények között az imágóvá vedlés gyakran nem az erősen polarizáló vízfelszínen, hanem a kevésbé vagy nem polarizáló vízparton történik. A vedlés után a hím imágók minden esetben azonnal a hídlámpák felé repültek, és csatlakoztak az ott korábban kialakult kérészrajokhoz. A hím szubimágók imágóvá vedlése csak a rajzás kezdeti szakaszában 20:15 és 20:45 között volt megfigyelhető.
Dunavirág hím szubimágó vedlése imágóvá a híd betonjárdáján (Fotó: Kriska György)
A rajzás második felében, 21:30 és 23:30 között a lámpák körül kígyózó kérészcsóva vége gyakran leért az aszfalt útra. E leérések véletlenszerűen kialakuló helyein kérészek százai lepték el az utat. A rajzás befejeztével az utat egyenletesen, több cm vastagon borították be a kérésztetemek a lámpák alatti fénykörben, ugyanakkor az aszfaltút mentén végig rengeteg kérésztetemet és petecsomót figyeltünk meg.
Dunavirág szőnyeg a tahitótfalui Tildy Zoltán hídon (Fotó: Kriska György)
Mindeközben a híd déli oldalán futó korláton keresztespókok (Araneidae) feszítették ki hálójukat, melyek a rajzás során több száz dunavirágot fogtak.
A dunavirágzás vámszedője egy keresztespók (Fotó: Kriska György)
2012-ben három különböző optikai tulajdonságú, 2 m2-es (fényes fekete műanyagfólia, matt fekete és matt fehér vászon) tesztfelülettel választásos terepkísérleteket végeztünk a híd egy lámpája alatt az aszfaltúton, melynek során azt vizsgáltuk, hogy az aljzatra leszálló kérészek milyen mértékben preferálják az egyes tesztfelületeket. A tesztfelületek feletti lámpánál kialakuló rovarcsóva állandó mozgása során többször elérte hol az egyik, hol a másik tesztfelületet, amelynek eredményeként nagyszámú kérész egyed maradt az érintett tesztfelületeken. Ez a véletlenszerűen bekövetkező, leginkább a helyi légmozgás által irányított jelenség azonban ellehetetlenítette a választásos terepkísérlet lefolytatását, ezért belátva azt, hogy e metodika alkalmazása révén nem kapunk választ a kérdéseinkre, felhagytunk a kísérlet folytatásával.
A fóliás kísérleteknek itt nincs semmi esélye (Fotó: Kriska György)
2012-ben a tömegrajzások csúcspontján kézilámpával is vizsgáltuk a fénynek a kérészek mozgására gyakorolt hatását, mind a híd alatti folyószakaszon (a hídtól 1 km távolságban), mind a világító hídlámpáknál kialakuló kérészcsóvák alatt. Már a kézilámpa nem túl erős fénye is alkalmas volt arra, hogy fénycsóvájával magához vonzza a folyó felett repülő vagy a híd lámpái körül rajzó kérészeket.
A hídlámpáktól kiinduló, több tízezernyi egyedből álló rovarcsóvából egy zseblámpa fénye is képes elvonzani a kérészeket (Fotó: Kriska György)
A fénycsóva hatására a kérészek befejezték kompenzációs repülésüket, és kézilámpánk fénycsóvájába tömörültek. A kézilámpa fénycsóvája a híd lámpái körül tízezer számra rajzó dunavirág tömegből is jelentős egyedszámú rajt vonzott magához. E raj a lámpa mozgatásakor folyamatosan követte a fénycsóvát. A kézilámpa lekapcsolásakor e kérészraj azonnal felbomlott, és az egyedek újra a híd lámpája körüli kérészcsapathoz csatlakoztak. Eredményes kézilámpás vizsgálataink után terepkísérleteket végeztünk a különböző polarizációs sajátságú fényforrások kérészekre gyakorolt hatásának vizsgálatára. Ezek részletes leírása ITT érhető el.
Kérészvonzás zseblámpával
Terepkísérletünk során képalkotó polarimetriával a vizsgált folyószakaszon átívelő híd polarizációs mintázatát is mértük a spektrum vörös (650 nm), zöld (550 nm) és kék (450 nm) tartományában olyan napállásnál, amelynél a Nap pozíciója megfelelt a telihold korábbi helyzetének a rajzási időszakban. Így a megvilágítási körülmények hasonlóak voltak, ugyanakkor a nagyobb fényintenzitás lehetővé tette polarimetriai felvételek elkészítését, amire a fényszegény éjszakai körülmények között nem lett volna lehetőségünk. A Hold illetve a hasonlóan magas elevációnál elhelyezkedő Nap fényét tükröző vízfelszín részlegesen polarizált fényt tükrözött. Az ilyen felszínek mindig vízszintesen poláros fényt reflektálnak, amit a kérészek vízként érzékelnek. Ennek eredményeként egy olyan polarizációs csatorna jön létre a folyón, amely képes vezérelni a hím és nőstény kérészek vízkövető repülését a rajzás első szakaszában és a nőstény egyedek kompenzációs repülését a rajzás második szakaszában. A folyón átívelő hídról polarizálatlan, a híd képét tükröző vízfelszínről pedig függőlegesen poláros fény tükröződik, ami megszakítja a kérészeket vezető vízszintesen poláros csatornát és megállítja a nőstények kompenzációs repülését.
Tahitótfalunál a Duna felett húzódó Tildy Zoltán-híd száraz aszfalt útjának és a híd folyásirányú oldalának fényképei, a spektrum kék (450 nm) tartományában képalkotó polarimetriával nappal mért d lineáris polarizációfok és α polarizációszög mintázatai, valamint a polarotaktikus kérészek által víznek érzékelt területek. A polarizációs mintázatok három különböző irányból lettek kimérve, mikor a polariméter optikai tengelye északra, nyugatra és keletre mutatott. A hidat a napnyugta utáni tiszta égbolt fénye világította meg (Fotó: Horváth Gábor)
Kimértük a híd aszfaltútjának polarizációs mintázatait is napnyugta előtt (mikor a tiszta égről jövő fény világította meg az utat) és éjjel (mikor egyedül csak a híd lámpái világították meg az utat). A hídon vezető aszfaltút bármely irányból nézve, naplemente előtt (égboltfény által megvilágítva) és éjjel (lámpafénnyel megvilágítva) egyaránt, lineárisan és közel vízszintesen poláros fényt vert vissza a látható spektrum mindhárom tartományában. Az ilyen fény a polarotaktikus kérészek számára vizet jelent. Mikor rajzáskor a lámpák alatt egy vastag, fehér réteg alakult ki az aszfalt útra szállt dunavirág egyedekből, az aszfaltút kérészekkel borított részei teljesen polarizálatlanná váltak.
Tahitótfalunál a Duna felett húzódó Tildy Zoltán-híd száraz aszfalt útjának fényképei, a spektrum kék (450 nm) tartományában képalkotó polarimetriával éjjel mért d lineáris polarizációfok és α polarizációszög mintázatai, valamint a polarotaktikus kérészek által víznek érzékelt területek. A polarizációs mintázatok három különböző irányból lettek kimérve, mikor a polariméter optikai tengelye északra, nyugatra és keletre mutatott. A hidat a hídlámpák világították meg (Fotó: Horváth Gábor)
Lámpás vizsgálatainkkal kimutatnunk, hogy a vízszintesen poláros fény szignifikánsan vonzóbb a dunavirág számára, mint a polarizálatlan, noha a fototaxis miatt e másik típusú megvilágítás is kiváltott kisebb mértékű vonzó hatást. A rajzási naptól függően a vízszintesen poláros fény átlagban 5-10-szer több kérészt vonzott, mint a polarizálatlan. Mindkét fényforrás azonos fényintenzitású és spektrális tulajdonságú fényt bocsátott ki, ezért a jelentős különbség hátterében minden bizonnyal az eltérő polarizációs sajátság áll.
Sikerült bebizonyítanunk, hogy a dunavirág egyedek is rendelkeznek polarotaxissal, és elsősorban ez segíti őket kompenzációs repülésük során. A vízfelszínről visszavert erősen és vízszintesen poláros fénynek köszönhetően tehát hosszú távon a folyó felett tudnak maradni. Éppen ez lehet az oka annak is, hogy már a hídárnyék is megakasztja repülésüket, hiszen a híd árnyékának polarizációja eltér a vízszintestől. Ezután a pozitív fototaxissal rendelkező kérészekre már erőteljesen hatnak a hídlámpák erős fényei, ezért a nappal rajzó tiszavirággal ellentétben a dunavirág nőstények nem fordultak vissza a hídtól, hanem felrepültek rá. Eredményeink alapján megerősítést nyert tehát a polarotaxis jelentősége a dunavirág kompenzációs repülése során, valamint további megerősítést nyert, hogy a hidak esetében egy összetett ökológiai csapdáról van szó, ahol a folyó középvonalának poláros jele vezeti a kompenzációs repülésüket végző dunavirág nőstényeket egy fototaktikus fénycsapdához, a Duna-híd közvilágítási lámpáihoz. A csapdahatást tovább erősíti a híd aszfalt útjáról visszavert vízszintesen poláros fény vonzó hatása a kérészek polarotaxisa révén.
(A-D) A Duna fölé világító vízszintesen poláros és polarizálatlan fényforráshoz vonzódó dunavirágok egyedszáma négy 2013-as kísérleti napon. A vízszintesen poláros (folytonos vonal) és polarizálatlan (szaggatott vonal) fényforráshoz vonzott kérészek egyedszáma (átlag ± szórás) az idő függvényében lett ábrázolva. A két azonos fényintenzitású fényforrás közül mindig a vízszintesen poláros fényt kibocsátó vonzott több kérészt
Eisenbeis (2006) a rovarok utcai lámpák körüli viselkedésének háromféle típusát definiálta: (i) fénycsapda, mikor a rovarok nem képesek elszabadulni a lámpák közeléből; (ii) fénygát, vagyis a rovarok hosszútávú mozgásának zavarása vagy megszakítása a táj feletti repülési útvonalukba kerülő mesterséges fények által; és (iii) fény általi szívó hatás, azaz mikor az egyébként nem mozgó rovarokat a mesterséges fények a halálba vonzzák (kiszívják az élőhelyeikről, mint egy porszívó). A dunavirág hídlámpákra adott reakciója tipikus fénygát-viselkedés az Eisenbeis-féle értelemben.
Régóta közismert tény, hogy a fénycsapdák nagy mennyiségben fogják be az elsődleges (pl. vízibogarak, vízipoloskák) és másodlagos (pl. tegzesek, kérészek) vízirovarokat. Az óriáscsiborok esetében sikerült megfigyelni, hogy az erősfényű utcai lámpák pozitív fototaxissal magukhoz vonzottak e polarotaktikus rovarokat, amelyek az aszfaltút közelébe érve csapdázódtak a poláros aszfaltfelszínen. Ily módon a fényforrások miatt jelentősen megnőtt egy poláros ökológiai csapda, az aszfaltút hatóköre, és ezáltal a hatékonysága is. E jelenség fordítottjának tekinthető a dunavirág esetében megfigyelt ökológiai csapda, ahol a folyó folytonos polarizációs jele a kompenzációs repülés során vezeti a milliós kérésztömeget a végzetes fénycsapdához (a híd lámpái) és poláros csapdához (a híd megvilágított aszfaltútja). A dunavirág egyedek a kompenzációs repülésük során nem távolodnak el a vízfelszíntől, ezért a Duna mellett távolabb futó főút lámpái sincsenek rájuk hatással. Így esetükben a lámpáknak nem az a szerepe, hogy nagy távolságból magukhoz vonzzák a rovarokat, hanem az, hogy fénycsapdaként levadásszák és elpusztítsák őket. Ehhez a jelenséghez járul hozzá az ez esetben alárendelt szerepű poláros ökológiai csapda, a híd megvilágított aszfaltútjának hatása.
A dunavirág komplex ökológiai csapdája
Arra is van példa, hogy egy poláros ökológiai csapda hatását nem erősíti, hanem gyengíti valamilyen ingermozgás. Erre lehet példa a tiszavirág – tiszahíd jelenség, ahol a dunavirághoz hasonlóan a folyó folytonos polarizációs jele a kompenzációs repülés során a poláros ökológiai csapda közelébe (a híd aszfaltútjához) vezeti a tiszavirág egyedeket, de a híd vízfelszínre vetülő árnyéka a vízszintesen poláros jelet megszakítva gyakorlatilag megállítja a kompenzációs repülést, miáltal az egyedeknek csak kis része jut a híd aszfaltútja fölé.
A dunavirág egyedek tömeges pusztulása a természetvédelmi károkozás mellett veszélyes helyzetek kialakulását is okozhatja. A kérésztetemek miatt csúszóssá váló utak közlekedési kockázatot jelentenek, terepmunkánk során mi magunk is megfigyeltük autók összekoccanását és kerékpárosok elesését a rovarokkal elborított hídon. A 2013-as esősebb rajzási időszakban pedig a rothadásnak indult rovartömeg bűze borította el a környéket, magához vonzva a közegészségügyi szempontból veszélyes patkányokat. Mindezek alapján megállapítható, hogy több ok miatt is fontos csökkenteni a kialakult ökológiai csapda károkozását.
Kutatási eredményeinkre alapozva javasoltuk egy vízszintesen poláros fényt kibocsátó fénysorompó kialakítását a kivilágított hidak és horgonyzó hajók előtt. E fénysorompó hidakra tervezett változata a hídpillérekre szerelt lámpákból állna. A fénysorompó lámpái ugyan szintén magukhoz vonzanák a dunavirágot, de a körülöttük rajzó kérészek a kifáradásuk után végül nem az aszfalt útra, hanem a lámpák alatti folyóba hullanának petéikkel együtt. A fénysorompó kipróbálására 2015-ben nyílt lehetőségünk a rábahídvégi Rába-hídnál. A kivilágítatlan híd esetében kiválóan működött a módszer, a hídhoz a kompenzációs repüléssel érkező kérésztömeget a fénysorompó lámpái képesek voltak a víz felett tartani, az egyedek tehát nem repültek ki a hídfőknél álló erősfényű utcai lámpákhoz. A kérészek a fénysorompó előtt rajzottak, majd a vízfelszínre szállva lerakták petéiket és elsodródtak. A fénysorompó lekapcsolásakor azonban a feltorlódott kérésztömeg azonnal a hídfőknél és távolabb az út szélén álló közvilágítási lámpák felé repültek, ahol a nagy rovarcsóvákat alakítottak ki, mint azt korábban Tahitótfalunál tapasztaltuk.
(A) A rábahídvégi Rába-híd folyásiránnyal ellentétes oldala. (B-C) A két rúdból és a végeiken elhelyezett lámpákból álló fénysorompó felszerelése a híd folyással szembeni oldalára a dunavirág rajzás előtt. (D) A fénysorompó működése a dunavirágrajzás során. Jól megfigyelhető a kompenzációs repülés során a hídhoz érkező kérésztömeg feltorlódása a fénysorompó előtt és a vízfelszínre lekerülő egyedek elsodródása (Fotók: Kriska György és Potyó Imre)
Az előbbi aktív, a kérészeket a híd lámpáitól elterelő módszer mellett célszerű lenne megvizsgálni egy jóval olcsóbb, passzív védekezés lehetőségét is, amely a híd megvilágítását alakítaná át oly módon, hogy ez minél kevésbé vonzza a kérészeket. A legtriviálisabb megoldás az lenne, ha a rajzási időszakban a hídlámpákat lekapcsolnák 20:00 és 21:30 óra között, de ez közlekedésbiztonsági okokból nem kivitelezhető. Megoldást jelenthet azonban egy olyan, a rajzási időszakban működtetett alternatív hídmegvilágítás kialakítása, amelyben az egyes lámpákat egészen rövid tartóoszlopokon helyeznék el, miáltal a lámpák erős fényét nem láthatnák meg a vízfelszín felett repülő kérészek.
Film
A dunavirág mentőakció (50 perc)
Rendező: Balázs Gergely, Lerner Balázs
Filmdzsungel Stúdió, 2016
Forrás
